Egy hajnali gondolat a tegnap és a ma között...

Ha adott egy jó nap, élj vele! Ne sajnáld kihasználni,mert a percek leperegnek, új nap jön; egy másik kezdet , melynek a kimenetele kétes, megjósolhatatlan. Most mások azt mondanák, rajtad múlik. Pedig ez nem igaz. Maga a nap az adott. Függ a környezetedtől, az emberektől, az ő hangulatunktól, a te kedvedtől és még ezer más apró kis szösszenettől, ami szinte észrevehetetlen, akár egy porcica, mely meglapul valamely sarokban. Ám az is gyűlik csak az idő múlásával, mìgnem egy látványos szürke pamaccsá nem válik, amit az ember egy laza mozdulattal lapátra seper és elsüllyeszt a szemetesben, mélyen betemetve a homályba...
Ragadd hát meg a mát, ne rohanj a holnapba, de felejtsd el a tegnapot, mert nincs rá szükséged! Minden nap egy új kezdete vagy vége, független mindentől, csak tőled nem, hisz te éled, irányítod vagy épp szenveded el...

Életképzelet

A kis lépések is lépések, csak alig láthatóak. De biztosak és előbb utóbb a sok kicsi összeáll valami teljesen újjá, egy értékelhető egésszé. Nem kell mindig árkot ugrani, mert a végén lábadat töröd... Éld meg minden perced, mert nem tudhatod hol ér véget az út, és senki sem tudja megmondani, van e folytatása...az sem biztos, van e másik út. Vagy van út egyáltalán? Van egy kijelölt sorsunk? És mi van, ha nem....vagy ha nem tudom teljesiteni azt. De honnan is tudhatnám, megtettem e már, amire e világ hátára helyeztek? Sehonnan! Az ember ezért olyan magányos és bizonytalan sokszor. Nincs kokrétum, nincs biztonság, nincs előírt módszer....nincs használati utasítás. Élet van. Játszmák, sikerek és kudarcok. Nyerés és elbukás. De minden nap egy új pakli, új kártyalap és lehetőség. Az, hogy mit vet eléd a sors, afelett nincs hatalmad, de a játékod te választod!

Mennyit ér egy érzelem?

Félni....folyton....mindentől...rettegni a kiszámíthatatlantól és az újtól, mert azok valami más tartalmat hordoznak, a változást, valami új kezdetét és talán valaminek a végét... de ha te magad negatív vagy, a jővőd nem változhat pozitívvá...https://adevildiary.blogspot.com/p/the-diary.html?m=0

Mindig csak annyi vagy, amennyit mutatsz magadból

Azt állítottam nem vagyok anorexiás. Sértésnek találtam, hogy ezt a jelzőt használják rám, hisz én borderlineos vagyok. De a lényeg, hogy full cikinek tartottam...de miért? Mert az anorexiásokról mindenki a rosszat feltételezi és nem alaptalanul....de mindezek rám is igazak, bárhogy is tagadom!! Hazudtam, csaltam, mindenkit kijátszottam, még azokat is hidegvérrel döftem sziven, akik a végsőkig és azon túl is mellettem álltak. De nem tudtam uralkodni magamon. Az érzéseimen. És ez zavart. Ezért minden màst viszont túlkontrolláltam magam körül. Az evést, a kapcsolataimat, nem vettem be a gyógyszereimet, makacsul ellenálltam és szabotáltam minden a javulásomban előrelépést jelentő dolgot,minden segitő kezet csuklóból vágtam le, ahogy felém nyúlt... Mert nem akartam, hogy segítsenek. Én akartam megoldani mindent. Vagy talán pont, hogy nem akartam, hogy megoldódjanak a problemáim. Mert nélkülük én egy senki vagyok. Ezek hoztak izgalmat és történést az életembe, nem hagyhatom, hogy elvgyék! Az anorexiám lett a hobbym majd az életem. Mások tanulók egy iskolában, írják a dolgozatot egy padban. Én hasonló életet elek, csak én az anorexia diákja vagyok, tőle tanulok. Tanulok csalni, másokat átvágni, az akaratomat mindenkire rákényszeríteni. Ugyanúgy, nap mint nap van valami, ami próbára tesz, amitől felmegy bennem az adrenalin. Ez éltet. A sok csalás és önámítás. Keptelen vagyok elfogadni bármit is, ami megkönnyítené a sorsom, mert rögtön minden unalmassá válna. Új elfoglaltság után kellene néznem, de egyszerűen nem találok. Üres vagyok. És nem akarom elengedni az egyetlen olyan dolgot, mely kitölt. Legyen az bármilyen rossz, okozhat bármekkora kínt, ha pillanatnyilag boldoggá tesz....

Míg a virág is szirmokag bont...

Sosem tudhatjuk, meddig tart a sorsunk, mikor jár le az időnk. Semmit sem tudhatunk, ami nem rajtunk múlik. Csak abban lehetünk biztosak, amit mi alakíthatunk. Ami a mi feladatunk. Tudnunk kell a határainkat és kihasználni az értékeinket. Örülnünk kell a jónak, mert ezek a valódi kincsek. Én is nebezen tudom ezt megélni, képtelen vagyok múló dolgoknak örülni. Mert eltűnnek. Szertefoszlanak egy szemhunyás alatt. Mintha sosem léteztek volna, pedig igenis értékesebbek minden tárgynál!! Ahogy a kimondatlan szavak, egy egy éringés vagy egy néma ölelés. Csendes ajándékok, melyek nyugalmat árasztanak szét a testedben. Semmi nem adhat ennél nagyobb biztonságot. Nincs olyan tárgy, amihez jobban kötődhetnél, melyben jobban bízhatnál a puszta és önzetlen szeretetnél!

Az élet alappillére a változás. Változás nélkül nem lenne idő. A napok egyhelyben állnának. Ez az állapot azonban előidézhető. Az ember képes arra, hogy bezárja magát egy időszakába, amiből képtelen kilépni, amit nem tud vagy nem akar lezárni. Sokszor a félelem bilincseli őket a múltjukhoz és észre sem veszik, hogy hamis életet tartanak fent. Egy álomképet, amely legtöbbször pusztító és fájdalmas. Mégis ragaszkodunk hozzá az életünk árán is! Mert igenis van, hogy nagy árat kell fizetnünk érte...csak egy apró fuvallat, melyből hurrikán lett. És bárhogy is próbálod, visszacsinálni már nem tudod. Hagyd hát, hogy kitombolja magát, hagyd hogy a vihar megsemmisítse önmagát. Ne gerjeszd tovább. Csak hagyd, hagyd hogy végetérjen....

Ébredj fel...!

 Mit látsz, mikor a tükörbe nézel? A valoságot vagy azt, amit látni akarsz? Az elménk tül vad...sosem tudunk neki parancsolni. Mert nem is lehet. Ő irányít minket és nem fordítva. Okulni, tanulni tudunk a döntéseinkből, de korlátozni nehezen. Elnyomni persze el lehet őket és úgy tenni mintha nem is léteznének. De ez mire jó? Semmire. Csak tovább sebeznek, késként beleállnak a lelkedbe és mélyen beleágyazodak. Próbálj figyelni önmagadra. Vigyázz a testedre és a lelkedre, mert ők nem ártottak neked. Ők csak túlélni szeretnének, átvészelni minden fájdalmat, amit okozol neki. Szótlanul...mert nem jajjgat, nem bánt vissza. Csak tűr. Tűr, amíg tud. De ez a türelem is véges. Egyszer elfogy, és akkor nincs visszaút. Neked kell a kezedbe fognod a sorsod és változtatnod amíg megteheted. És nem másért, csak magadért! Ezt ne úgy képzeld el, hogy akkor most te milyen önimádó vagy vagy önző, mert ez nem igaz. Nem kell több, csak épp annyi, ami mindenkinek kijár. Annyi, hogy tudj élni. Ez nem bűn. Ez a valóság

Forog a szekér, körbe körbe....

Elméletileg a sors nem ismétli önmagát...hááát velem mégis újra megesett, hogy az intenzíven kötöttem ki, továbbra is tápszerekkel tömve! Undorító! De legalább már határozottan ki tudom jelenteni, hogy félek, sőt, nem akarok hízni. És nem azért, mert attól rettegnék, hogy elhízom. Hanem mert félek a valtozástól. Mindennemű változástól. Ha nő a súlyom, előbb utóbb lesz valami. Először is, nem akarom, hogy ők legyenek maguktól eltelve, amiért engem felhízlaltak! Másodszor meg nincs semmi garancia arra, hogy ha elérem azt a súlyt, amit kitűztek számomra, valoban elengednek. Annyi mindenen keresztül mentem már, annyi orvos vágott már át, annyiszor maradtam már alul....senkiben sem bízhatok! Sosem, csak magamban. De sajnos ha meg tudnék magamban bízni, nem itt tartanék. Akkor bíznék abban, hogy össze tudom szedni a súlyt és v3ge lesz ennek az egész rémálomnak. Ehelyett attól félek, mit fog velem tenni a holnapi orvos, mivel akar majd megtömni, hogy akar majd felhízlalni. És ez a hozzáállás szüli az ellenállást és a dacolást. Félek az erőszaktól, ezért megpróbalom "megvedvédeni" magam tőle. Vagyis pajzsot húzni magam köré és eltaszítani mindent es mindenkit magam körül nehogy sérüljek, sérüljön az egóm, en magam, akiről azt sem tudom, kicsoda valójában....ellököm magamtól az összes segítséget. Legalábbis ez a célom, határozottan nem akarok semmit sem elfogadni. De ez most lehetetlen. Annyi választasom van, vagy elfogadom, hogy felhízlalnak és tűröm, elszenvedem, vagy veszek egy rohadt nagy levegőt és emellett még elkezdek kétpofára zabálni és ezt az időt, amit szenvedéssel töltök, akár a felére is csökkenthetem, felelannyi idő alatt felhízhatok...igenám, de mi lesz utána? Ez a kérdés örökre ott marad! Ez a bizonytalan és félelmetes talány...mi lesz, ha elelérem azt a súlyt? A józan ész kiröhögne, azt mondaná "Semmi. Végre az egészség felé haladok." De az én anorexiás, álnok angyalkám édesdeden a fülembe duruzsol egy sokkal fájdalmasabb verziót..."lehet tovabb hízlalnak életed végéig és sosem kapod vissza a régi életed, melyre vágysz. Hisz már annyiszor átvertek! Nem?" És ez igaz! Sokkal valósabb, mint a másik. Miért lenne most kivételesen nekem szerencsém, hisz eddig mindig én voltam és én is leszek alul, mind az orvosokkal, mind a sorssal szemben...szóval itt akár fel is adhatnám. Ha lenne olyan opció. Sokszor kivántam már ezt, de eddig egyszer sem sikerült, hisz itt vagyok és epp ezeket a sorokat írom. Még itt vagyok és itt leszek, miközben te ezeket a sorokat elolvasod. Mert erős vagyok, erősebb a puszta feladásnál. Ha nem így lenne, már nem lennék anorexiás. Talán nincs is a világon ennél kitartóbb  és makacsabb betegség. Amiben maga a  beteg az, aki ilyen hajthatatlanul ragaszkodik a saját gyilkosához....

Tudni és tisztában lenni az életünkkel, vagy úgy tenni, mintha csak az egész egy álom lenne, melyet békésen végignézünk és majd egyszer úgyis elfelejtük?...>tovább

.....már napok óta ugyanaz a négy sor jár a fejemben, újra meg újra szüntelenül. Mert tudom, hogy ha elfelejteném, mindent elfelejtenék. Feladnám. Ezek a sorok tartanak életben, ezek tartják bennem a reményt és az elszántságot.>tovább

Értelmet keresni, vagy értelmet találni..

A napok túl hosszúak, mégis annyira kevesek. Túlságosan üresek a percek és a semmivel mégis kitöltik a napjaim. Undoritó..van, hogy még gondolkodásra való időm sincsen, mert sajnáltatom magam minden szabadidőmben. De most nem így lesz...>tovább

A sors nem tanít, ô csak végzi a munkáját...te tanulsz, ha figyelmes vsgy, te változol, ha akarsz és te cselekszel, ha szükség van rá

Feladom magamat, nem harcolok többé...feladom az anorexiám, nem csatázok az ő oldalán tovább!! Feladom a  dacom, mely ide juttatott, feladom a bánatom, mely ebben az állapotban tart...nem sajnáltatom tovább önmagam, azt a felemet aki az anorexiám után bőg, mint egy kisgyerek. Azt az énemet követem, aki a szabadságért eseng, aki az életet választja....> tovább

A természet zöld hívószava

Frissítô vitaminbomba-természetesen proteinnel feltúrbózva;)

Íme itt egy olyan recept, mely valóban táplálja a sejtjeid! Tele van ásványi anyagokkal és vitaminnal, ami nem egy rossz dolog:) Gyere és fedezd fel a receptek oldalon, mi sok finomság és fantázia rejlik egy anorexiás lány képzeletében és tányérján egyaránt. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy minden kaja csupa diétás és élvezhetetlenül mindenmentes, semmilyen...ppont ellenkezôleg! Az evészavarosoknál aligha ért bárki is jobban az ízek kombinálásához, az esztétikai megjemegjelenés remekeihez....

A lélegzetelállító húsvéti bûnözés: protein oreo pancakes!

Ez egy igazi ízbomba, garantáltan mindenki elolvad tôle! Rosszabb, mint bármilyen drog, és erre még csak elvonó sincs:P De miért is lenne?

Mindent megtalálsz a receptek oldalon sok sok hasonló, boldogsághormon növelô ötlettel!:)

Életélmény vagy kötelezô lét?

Pont a minap beszélgettem el a neveleőapummal...nem hittem volna, hogy bennem ragad belőle bármi is, mert annyira elkeseredett voltam. Nehéz koncentralni, ha az ember végigbőgi az egész napját....És miért? Mert utálom ezt a tehetetlenséget! Utálom hogy, csak mások rendelkeznek felettem. Pedig ha a józan eszemmel gondolkozom, rá kellene jönnöm, hogy ez baromság. Mindig van valami, ami megoldást nyújthat egy problémára. Mindig kell hogy legyen, főleg, ha az a baj, hogy szar az élet. Ezen lehet változtatni. Én jelenleg úgy érzem, nem vagyok a magam ura. Nem tudom irányítani a sorsomat. Csak mintha lottoznék. Minden attól függ, milyen szelvényt húzok. Talán nyer, talán nem. De a forgatókönyv ugyanaz. Megveszek rengeteg soersjegyet és a szerencsére bízom magam. De még így is nagyobb a nyerés esélye, mint ha meg se venném a szelvényt...Erre mondta nevelőapum, hogy a szerencsével való játszadozás és a puszta véletlennel való "pénzkeresés" egy hülye és függőséget okozó hobby, semmi több. Ideje lenne megdolgozni a pénzért. Igenis a sarkamra kellene állnom, beleadni mindent. Hisz a szerencse forhgandó, nem éri meg. Többet fizetek a sorsjegyek kicálrásáért, mint amennyit profitálok vele. Többet vesztek, ha engedek az anorexiám sebző vágyainak, mint ha egyszer is megállnám és elkezdenék harcolni a kilokért,a szabadsagomért! Ezt szerencsével nem tudom elérni. Általában abban reménykedem, a doktornő jó kedvében lesz. De akármennyire is van jó hangulatában, csupán ezért nem fog hazaengedni. Mert nem teheti. Várhatok rá, de ez hiú ábránd. Fel kellene ezt adnom és tudatosítani magamban, én vagyok itt a játékmester. Akkor játszok a saját szabájaim szerint, lenyeg, hogy nekem jobb legyen. Hogy én arassam le a babérokat, nem az anorexia, hanem csakis én!! Vagyis le kellene szarnom az összes nővert, akik idegesítenek és akikre rá lwhet fogni, hogy miattuk nem eszek, vagy épp azt, ki mit eszik körülöttem, mennyit és hogyan. Egyszerűen tudnom kell a határaimat. Tudnom kell, mennyi pénz lapul a zsebemben és abból kell tudnom gazdálkodni. Ez logikus is. Aki élni akar és sikereket, nem fogja ész nélkül eltékozolni, amilye van. Taktikázik. Aztán lép csak. De nem maga ellen! A saját javára. Nekem is tudnom kéne, mi az, ami előrébb visz és nem szabadna azellen harcolnom. Mert így a fájdalmaimból csak üres szavak és értelmetlen bőgésbe folytott önsajnáltatás lesz. Ami a semmittevés állapota. Pont az, ami lekorlátozza az életem. Ez a aborzalmas tehetetlenség érzése. Nekem kell kilépnem ebből a körből. Elég először, ha kilógatom a lábam a vízbe, mert az örvény, az élet örvénye leránt, beszippant magától is! Nem kell mindent egyedül megoldani. Ha már egy picit is beleteszek, mások észre fogják venni, hogy bajban vagyok és hogy küzdök, ezért meg fognak segíteni. Ha akarom, ha nem. És ez jó dolog. A segítség általában őszinte és el kell fogadni, még ha nehéz is. Én utálom, ha segítenek, mert nálam a segítség és a megalázó sajnáltatás határai összemosódtak. Itt az ideje ennek a határnak a meghúzására és a segítség elfogadására. Most mindenbe bele kell kapaszkodnom, hogy minél hamarabb szabadulhassak! Mindent félre kell rakni a cél érdekében. Most lehet önzőnek lenni! Egyszer megteheti az ember...én már majdnem egy kerek évet lehúztam itt, és három évet a kórházakban. Ez elég áldozat már...

Felismerni és beismerni valódi vágyaink, mert ha ez megvan, tudunk mit célil magunk elé állírani

A jó után mindig csak rossz jöhet. Ez bizonyított tény. Hisz ha valami jó, és a helyzet változik, az ritkán billen a jó irányába. És a másik irány az a rossz. Amikor az embernek fáj. Fáj egy döntés és fáj az élet. És nem arról van szó, hogy ne lehetne túlélni, csak nehéz. De semmi sem lehetetlen. Csak nem szabad álmokban ringatni magunk. Hallgatnunk kell a belső megérzésekre, ha nem akarunk koppanni a valóság talaján...én beleestem ebbe a hibába.Kaptam egy nagy kedvezményt a hosszúhétvégére. Hazamehettem!! Ennyi hónap után ilyen hosszú időre! És borzalmasan jó volt! Túlságosan is! Belelovalltam magam és már-már elhittem, minden szép lesz egyszer. De ennek vége lett. Eljött a hétfő, visszahoztak és bezártak. Egy örök cellába, egy nagyon nehezen kinyitható börtönbe. Ittragadtam. Már napok óta a könnyeim habjaiba bújok, mintha azt hinnem, esélyem van beléjük fulladni. Hiányzik az otthonom, melyet eddig mereven elutasítottam, hiányoznak a szüleim, de leginkább az édesanyukám ölelő szíve, mely ontja a meleg biztonságot. Az az érzés semmihez sem fogható!! Semmihez! Pótolhatatlan. És számomra elérhetetlen. Oly távoli....anyukám terhes, már nem képes bejárni hozzám. És ezt meg is értem, de nem tudom elfogadni. A szívem és a lelkem nem fogja fel. Epekszik érte, kínjában másokat bánt és tehetetlenségében a bánathoz társult. Úgy hiányzik a szeretet érzése. Az az érzés, mikor tudod, van helyed az életben. Ezt az érzést eddig szándékosan próbáltam teljesen eltörölni. Hogy ne is érezzem, véletlenül se vágyjak rá. Mert ez az érzés a legjobb, és az elvesztése, a hiánya a legborzasztóbb! És most azt kívánnám, bár meg se tapasztaltam volna, bár sosem szerettek volna. Akkor most én sem lennék így elkeseredve, könnyebben elfogadnám a fogságot. De tudom, hogy nem itt a helyem! A belsőm ég, futótűzként pusztìt bennem a düh és a bánat...már csak egy dolgot akarok, de azt mindennél jobban. Jobban az éhezésnél és a csatározásoknál....az édesanyukámat, az ő szeretetét! Nem vagyok már kisgyerek, de egy anyai ölelésnél nincs jobb és szebb gyógyír....<3Köszönöm Anyuci, hogy vagy nekem!!!

Láss tisztán, hogy képes legyél a valódi utat szem elôtt tartani

A sok fájdalom csak kínokat szül. A kínok fájdalmat. Körbevesszük magunkat egy szürke burokkal, melyen belül csak az eső esik. Minden komor es sötét. Azért harcolsz, hogy jobb legyen neked...vagy azért, hogy a betegséged érezze jobban magát? Lehet nem kellene szenvedned, ha nem a fájdalom és mások földbe tiprása lenne a győzelem. Ha nem a saját egód diadalmaskodna, hanem az akarat és az emberségesség. A tudat, hogy ha valaki segít, akkor azt el kell fogadni, nem meghiúsítani. Mert ez így egyenlő a szándékos önpusztítással. És van az a pont, ahova én most érkeztem meg. És már készülök új útra térni, egy teljesen új útra, más földek felé. Az eddigi út volt a belépőm a pokol kapuján, akkor az ezutáni tetteim fognak megváltani. Sosem keső, csak minél tovább kavarogsz a sötétség mélysége felé, bele a kozepébe, melyet soha de soha nem érhetsz el, mert az ember ilyen. Ha elér valamit, többet akar. Nem elég a rossz, kell a mégrosszabb. Mert azt még nem ismeri, nem tapasztalta. És mindig ki tud találni olyat, amitől mások azt mondhatják, szegény  pára....de nehéz neki, megis milyen erős, hogy kibírja!!! Igen! Azt könnyebb átvészelni, amit magunk kreálunk, de abba már belebukunk, ha a sors tükröt tart elénk. Feltárja a játszma lényegét, amiből te nem akarsz engedni. Nem fogadod el, hogy vesztettél. Én három héten át feküdtem az intenzíven. Eleve szondázni küldtek oda, mondván, hogy nem vagyok együttműködő, ami igaz is volt. Nem hagytam volna, hogy megszondázzanak. Az intenzíven aranyosak voltak, de ez nagy hiba volt! Teret engedtek az anorexiának, "Angel"nek, a gonosz angyalnak. Egy ártatlan szent álarc volt csak, ami mindent elhitetett, mindent megígért. De csak egy celja volt. Hogy neki legyen igaza. Ne irányítsa őt senki. Ha tápszerrel akarták itatni, nem fogadta el, ha nem engedték, hogy egyen, ő enni akart...és itt hol vagyok én??? Az orromnál fogva írányít, elhiteti velem, hogy ez az én művem, vállaljam érte a felelősséget és a bűntudatot! Ez már nem a súyról szólt, vagy az állapotomról. Egy végeláthatatlan harc, amire feltettem önkéntelenül az életemet is. De most már nem akarom, vissza akarom kérni a zálogom, ki akarok szállni!! De az a körhinta örökkön örökké forog, nincs ki megállítsa. Vagy kiugrasz, nem tudod hova, csak beleveted magad a nagyvilágba, vagy benneragadsz és forogsz vele körbe és körebe....körbe és körbe..

Mikor válik lényegtelenné, élsz e vagy csak létezel?

Van, hogy jól tudod, hogy ami történik veled, az rossz. De mégsem teljesen. Meg tudod magadnak magyarázni, be tudod mesélni, hogy nem az. Vagy legalábbis, hogy lehetne rosszabb is, és megelégedsz azzal, amit "eléd vetett" a sors. Pedig ilyen nincs. Nem kapsz csak úgy jót vagy rosszat. Életet kapsz! Egy életet, amit te alakíthatsz. Mint egy üres vászon, amire te kened fel a festéket. Te választod a technikát, a témát, a színeket. Te alkotod a képet, csak lehet néhány dolog adott, például nem tudsz több fajta festékkel festeni, ha nincs. Persze ez nem mindenre igaz. Hisz ha csak öt színed is van, ebből az ötből kikeverhetsz huszat is!! Akár az érzelmek az életben,vagy a színek a festményen, talán a legmeghatározóbb dolog. Ami felkelt egy újabb érzést a másik személyben. Egy kapcsolat jön létre. Egy láthatatlan kötődés, tudatalatti kapcsolatok hálózata. Ha most valaki rámnézne, eleinte biztos a szánalom jutna az eszébe. Egy elveszett kis őzsuta, mely képtelen lábra állni. Aki napokon belül elpusztul, és csak a Jóakarat tartja még ezen a Világon. És ez az érzés, ez a sajnálat az, amit képtelen vagyok elviselni. Engem ne sajnáljon senki! Ne, mert nem érdemlem meg! Ez nem is jó szó rá...inkább nincs rá szükségem. Én tettem magam azzá, aki most vagyok, a saját hibámból haldoklom, és saját erőmből fogok újjáéledni. Ha valóban ez az, amit szeretnék, díszes koronájú szarvas lesz belőlem, ha nem, ha belebukom, az anorexia trófeájaként lesz kopottas agancsom kiszögelve, szégyenszemre, mely azt hirdeti, az anorexia újabb csatát nyert... de nem!!! Én nem leszek senkié! Velem nem dicsekedhet senki! Én szabad leszek, szabad a saját korlátaimtól, és ha ezt levetkőzöm, külső akadálya nem lehet a boldogsagomnak...

PROTEIN TART RECIPE!!!

Az eddigi legjobb proteines kreálmányaim egyike, érdemes kipróbálnod, garantált siker;) A receptet megtalálod a receptek oldalon!

Feladni vagy maradni?

Újra meg újra padlóra kerülök. Újra meg újra lehúz egy örvény, mely sosem ereszt. És én magamtól képtelen vagyok partra jutni!!! Úgy érzem megfulladok! A habok összecsapnak a fejem felett, ellepnek és én belefulladok!!! Ez olyan sokszor ismétlődött az elmúlt évek alatt, hogy már vágyom, hogy megfulladjak, elfogyjon az összes levegőm és minden lelassuljon. Elcsendesedjen a környezet, a másodpercek hosszú perceknek tűnjenek, majd egyszerűen csak megszűnjön minden! Lepjen el a sötétség. Érezzem a jéghideg, mégis nyugtatóan hűvös leplét, mellyel bebugyolál. Már nem lenne kivel harcolnom, megpihenhetnék. Magam lennék. Én és a homály. Egy biztonságot nyújtó üresség, egy örök és hosszú semmi....ez az érzés pont olyan, mint mikor éhezek. Fáj, de boldogít és lenyugtat. Tudom, hogy ha üres vagyok, az az abszolút nulla, egy teljesen letisztult alap....nem kell gondolkozni, kalkulálni. Nem érzem rosszul magam, mondhatni nem is érzek semmit csak az ürességet. Amit tudom, hogy bármikor kitölthetek, ha akarok. Ha tele lennék épp attól félnék, hogy meg akarnak tömni, de már nincs "hely"...

Az intezivet is megjártam....

Utálom a napokat, mert mindegyik csak kínszenvedés! Utálom itt is a nôvéreket, pedig egy hete hogy lekerültem az intenzívre. Úgy érzem itt is átvágnak, nem értenek meg és azt hiszik segítenek, de valójában csak ártanak. Magam és maguk ellenük hangolnak, rákényszerítenek a csalásra ès a hazugságokra....nem bírom tovább!!! De enni sincs elég akaratom. Nem akarom. Szeretnék kijutni, de amióta az evés az elvárt dolog, az egyetlen amit irányíthatok, ami biztos az életemben, de ezt is el akarják tôlem venni...meg kell védenem, nem veszíthetem el!!! Nem veszthetem el önmagam!!! Mert ebben tudom magam meghatározni, gyakorlatilag most csak ez határoz meg :/
Sosem lesz vége....amíg nem találok valamit, ami én vagyok, mást, mint az étkezésem vagy a súlyom, amiért teljes erôvel küzdhetek és amiben sikereim lehetnek, addig nem leszek boldog. Ezt jól tudom és még elkeserítôbb a helyzetem... Tehetetlennek érzem magam. De ugyanakkor nem vagyok gèpekre utalva, tudok járni és beszélni....épp most hoztak egy kis ötéves lánykát. Kicsi kis teste alig látszik ki a csövek sûrûjébôl. Az egesz szoba fülledt meleg, de ô nyakig bebugyolálva. Hiába szólítgatják, alig reagál. Ô is egyedül van és biztosra veszem, hogy nagyon fél, de olyan gyenge, hogy sírni sincs ereje....összeszorul a szívem! Hozzám minden nap jön be valaki, pedig már 16 èves vagyok. Ô alig 5 éves és kiküldték a szüleit....
Igaz, közénk húztak egy állványt, de mindent hallok. A fantáziám élénk képeket fest a hangok, szagok alapján, melyek ellepik a szobát...és én csak fekszem iés azon töprengek, mi a fenét keresek itt. Egyáltalán miért vagyok kórházban? Tiltakozok ha segítenek, de sírok, ha nem. Nem tudom mit akarok, csak vegetálok. És most itt egy kislány, aki küzd az életéért, mellette én, nyomkodom a telefonom és foglalom azt a helyet, ami lehet egy sürgôs, életveszélyben lévô kisgyereké lenne....borzalmas.
És én még mindig csak fekszem ès sóhjtozom... de ne ítéljetek el! Ezt nem tudom magamban tudatosítani, olyan szintre hozni magamban, hogy az valamit elindítson bennem, dolgozni kezdjen a lelkem sûrûjében. Lehet, érzés szintjén tényleg megragdtam a 14.életévemnél, a betegségem kezdetén, a dacos tinilánynak. Pedig azóta felnôttem. Bizony, felnôttem. Nehéz szavak, fel sem fogom, hisz nem is tudhatom, mit jelent. Nem tudatosodott bennem érzelmi szinten, hogy magam kell alakítsam az életem. Még mindig ott tartok, hogy próbálgatom a határokat, megpróbálok alkalmazkodni a rosszhoz, miközben mindenki mást a sáros földig alázok, hogy kompenzáljam azt a "rosszat". A frusztráltságom azokon adom ki, akik vedtelenek velem szemben, akiket szeretek és tudatosan nem bántanék soha!!! Csak azt a sok elnyelt haragot, ami minden egyes apró csatározás után bennem marad, ki kell öntenem, vagy szétrobbanna a lelkem. Kikèszülnék. Ez is olyan, mint egyfajta drog. Csak árt, rászoksz, belekeveredsz nyakig és képtelen vagy leállni. Függô leszel. Az életed, napjaid részévé válik és belesimul az életritmusodba. Én már észre se veszem, hogy akartlanul megint pörölök, ömlik belôlem a fájdalom, a sértettség és a megnemértettség....

Kezdetek...

Üres az èletem, üres vagyok én is...Egy ember életében mindig kell lennie egy mozgató erõnek, egy célnak, egy vágynak, ami hajtja elôre tovább az ismeretlenbe..ami boldoggá és elégedetté teszi. Ami alapján meghatározza önmagát. De ki vagyok én? Egy elveszett árva..mert a sportolóknak az edzés, az anorexiásoknak az ételek és a tanárnak a tanítás ad egy biztos struktúrát a napjainak...de nekem? Egy evészavaros borderlineosnak? Ezért is kezdek blogolásba, hátha vannak még, akik elveszett léleknek érzik magukat egy óriási világban, minden cél nélkül pusztán álmokkal, de olyanokkal, melyek kapukat döntenének és falakat rombolnának ha valóra vàlnának :)