Életélmény vagy kötelezô lét?

Pont a minap beszélgettem el a neveleőapummal...nem hittem volna, hogy bennem ragad belőle bármi is, mert annyira elkeseredett voltam. Nehéz koncentralni, ha az ember végigbőgi az egész napját....És miért? Mert utálom ezt a tehetetlenséget! Utálom hogy, csak mások rendelkeznek felettem. Pedig ha a józan eszemmel gondolkozom, rá kellene jönnöm, hogy ez baromság. Mindig van valami, ami megoldást nyújthat egy problémára. Mindig kell hogy legyen, főleg, ha az a baj, hogy szar az élet. Ezen lehet változtatni. Én jelenleg úgy érzem, nem vagyok a magam ura. Nem tudom irányítani a sorsomat. Csak mintha lottoznék. Minden attól függ, milyen szelvényt húzok. Talán nyer, talán nem. De a forgatókönyv ugyanaz. Megveszek rengeteg soersjegyet és a szerencsére bízom magam. De még így is nagyobb a nyerés esélye, mint ha meg se venném a szelvényt...Erre mondta nevelőapum, hogy a szerencsével való játszadozás és a puszta véletlennel való "pénzkeresés" egy hülye és függőséget okozó hobby, semmi több. Ideje lenne megdolgozni a pénzért. Igenis a sarkamra kellene állnom, beleadni mindent. Hisz a szerencse forhgandó, nem éri meg. Többet fizetek a sorsjegyek kicálrásáért, mint amennyit profitálok vele. Többet vesztek, ha engedek az anorexiám sebző vágyainak, mint ha egyszer is megállnám és elkezdenék harcolni a kilokért,a szabadsagomért! Ezt szerencsével nem tudom elérni. Általában abban reménykedem, a doktornő jó kedvében lesz. De akármennyire is van jó hangulatában, csupán ezért nem fog hazaengedni. Mert nem teheti. Várhatok rá, de ez hiú ábránd. Fel kellene ezt adnom és tudatosítani magamban, én vagyok itt a játékmester. Akkor játszok a saját szabájaim szerint, lenyeg, hogy nekem jobb legyen. Hogy én arassam le a babérokat, nem az anorexia, hanem csakis én!! Vagyis le kellene szarnom az összes nővert, akik idegesítenek és akikre rá lwhet fogni, hogy miattuk nem eszek, vagy épp azt, ki mit eszik körülöttem, mennyit és hogyan. Egyszerűen tudnom kell a határaimat. Tudnom kell, mennyi pénz lapul a zsebemben és abból kell tudnom gazdálkodni. Ez logikus is. Aki élni akar és sikereket, nem fogja ész nélkül eltékozolni, amilye van. Taktikázik. Aztán lép csak. De nem maga ellen! A saját javára. Nekem is tudnom kéne, mi az, ami előrébb visz és nem szabadna azellen harcolnom. Mert így a fájdalmaimból csak üres szavak és értelmetlen bőgésbe folytott önsajnáltatás lesz. Ami a semmittevés állapota. Pont az, ami lekorlátozza az életem. Ez a aborzalmas tehetetlenség érzése. Nekem kell kilépnem ebből a körből. Elég először, ha kilógatom a lábam a vízbe, mert az örvény, az élet örvénye leránt, beszippant magától is! Nem kell mindent egyedül megoldani. Ha már egy picit is beleteszek, mások észre fogják venni, hogy bajban vagyok és hogy küzdök, ezért meg fognak segíteni. Ha akarom, ha nem. És ez jó dolog. A segítség általában őszinte és el kell fogadni, még ha nehéz is. Én utálom, ha segítenek, mert nálam a segítség és a megalázó sajnáltatás határai összemosódtak. Itt az ideje ennek a határnak a meghúzására és a segítség elfogadására. Most mindenbe bele kell kapaszkodnom, hogy minél hamarabb szabadulhassak! Mindent félre kell rakni a cél érdekében. Most lehet önzőnek lenni! Egyszer megteheti az ember...én már majdnem egy kerek évet lehúztam itt, és három évet a kórházakban. Ez elég áldozat már...