The diary

2018.11.06.

Az emberekben túl sok a gyűlölet, mert imádnak szenvedni. Es bármily morbid is, de illik beismerni, hogy élvezik mások nyomorúságát is. Hosszan elnézik mások tusáit, kínjait és kudarcait. Hidegvérrel, szemrebbenés nélkül, mert nem tud együttérezni. A mai világból kikoptak az érzelmek s csupán a felszínes látszata maradt a jóakaratnak. Az emberek üresek és önzőek. Ilyenkor is magukra gondolnak. Ha belerúgnak egy földön kuporgó nincstelen, gyötrődő árvába, még akkor is azon morfondíroznak, ők mit tennének ha ide jutnának vagy esetleg azon, hogy juthat ide valaki, minzha ez bűn volna, s simán, minden érzelem nélkül megveti ezért. Azért,mert létezik. Azért, mert kínlódik... Ezen a gondolaton elszörnyed és előre sajnálni kezdi önmagát, teljesen megfeledkezve a lábai előtt omladozó  lélekről, mely számára nem több egy mocskos, hideg testnél, és még az utolsó percekben is képes egy mindent elsöprő fintort megereszteni, mely arcára fagy egy életen át.....én ezért becsülök minden embert, kinek szemei valódi tükrei belső színeinek, lelkének valós ábrázatát hordozva, s aki mélyen beléjük tekint, nem egy hamis árny mosolyog vissza rá, ördögtől kölcsönzött álnok vigyorával, hanem egy tiszta ember őszinte boldogsággal és élete összes leplezetlen viharával....

2018.10.25.

Mi vagy ki az anorexia? Egy másik ember? Egy lélek vagy csak egy hang? Esetleg én magam vagyok az? Egy részem mely engedett egy nagyobb erő befolyásának? Egy részem mely hibás? Vagy talán egészen más? Ag biztos, hogy ezt senki más nem tudja mwgmondani, csakis én. Minden "gazdatest", minden anorexiás másként vélekedik róla. Egyik teória sem helyes vagy helytelen, de mind igaz és mind különböző. Nincs két egyforma anorexiás és nincs két egyforma anorexia sem!!
Sokan úgy tartják, az anorexia valami gonosz hang. Valami sötét sugallat, egy kisördög a fejünkben. Lehet, másoknál ez a helyzet, de nekem teljesen más teóriáim vannak. Ugyanis én vagyok Devil, születésem óta más vagyok, egy igazi kisördög. :) az én címemet nem bitorolhatja senki....de akkor ő ki? Ő az ellenség, aki rosszat akar, le akar győzni, tönkre akar tenni....egy ördögöt. Tehát...akkor az anorexia az angyal??
Eleinte beleborzongtam a gondolatba is. Az nem lehet! De nem volt más ennél egyértelműbb meghatározás. Ha én Devil, akkor ő Angel....sokáig csak próbáltam ízlelgetni az érzést. Angel....egy gonosz Angel...tetszett a helyzet tüzessége, tele volt indulattal, volt benne erő és ellenállas. Tele volt elszántsággal, harccal, bánattal és bukással....

2018.07.15.

Azt állítottam nem vagyok anorexiás. Sértésnek találtam, hogy ezt a jelzőt használják rám, hisz én borderlineos vagyok. De a lényeg, hogy full cikinek tartottam...de miért? Mert az anorexiásokról mindenki a rosszat feltételezi és nem alaptalanul....de mindezek rám is igazak, bárhogy is tagadom!! Hazudtam, csaltam, mindenkit kijátszottam, még azokat is hidegvérrel döftem sziven, akik a végsőkig és azon túl is mellettem álltak. De nem tudtam uralkodni magamon. Az érzéseimen. És ez zavart. Ezért minden màst viszont túlkontrolláltam magam körül. Az evést, a kapcsolataimat, nem vettem be a gyógyszereimet, makacsul ellenálltam és szabotáltam minden a javulásomban előrelépést jelentő dolgot,minden segitő kezet csuklóból vágtam le, ahogy felém nyúlt... Mert nem akartam, hogy segítsenek. Én akartam megoldani mindent. Vagy talán pont, hogy nem akartam, hogy megoldódjanak a problemáim. Mert nélkülük én egy senki vagyok. Ezek hoztak izgalmat és történést az életembe, nem hagyhatom, hogy elvgyék! Az anorexiám lett a hobbym majd az életem. Mások tanulók egy iskolában, írják a dolgozatot egy padban. Én hasonló életet elek, csak én az anorexia diákja vagyok, tőle tanulok. Tanulok csalni, másokat átvágni, az akaratomat mindenkire rákényszeríteni. Ugyanúgy, nap mint nap van valami, ami próbára tesz, amitől felmegy bennem az adrenalin. Ez éltet. A sok csalás és önámítás. Keptelen vagyok elfogadni bármit is, ami megkönnyítené a sorsom, mert rögtön minden unalmassá válna. Új elfoglaltság után kellene néznem, de egyszerűen nem találok. Üres vagyok. És nem akarom elengedni az egyetlen olyan dolgot, mely kitölt. Legyen az bármilyen rossz, okozhat bármekkora kínt, ha pillanatnyilag boldoggá tesz....

2018.06.13.

 Az élet tapasztalatszerzés. Semmi több. De nem is kell, hogy több legyen. Élvezni kell. Nem szabad azon töprengeni, mi az értelme. Én sokszor beleesek ebbe a hibába. Elkezdem kutatni miértjét, okát és célját, de mindig beleveszek. Az elveszettség pedig feszültséget gerjeszt, a saját prédámmá válok, a gondolataim rabjává. Fogollyá teszem magam. Egy idegroncsot formálok magambóo. Pedig annyit kellene csak tennem, hogy nem teszek semmit... nem néznem kell a tartalmat a sorok között, hanem egyszerűen csak látnom. Látnom a szépet és a jót. De ugyanúgy át kell élnem a rosszat is. Meg kell elnünk a fájdalmainkat, mert maguktól nem fognak megszűnni. Mi is kellünk hozzá. Mert ezek jelek. Fel kell  kell ismernünk őket és okulnunk belőlük. A lelkünk úgyis jelez, ha elnyomjuk is, ki fog törni belőlünk, akaratunk ellenére. Van úgy, hogy mi sem tudunk arról, hogy ez pont egy a rég elfolytott érzelmeink közül, épp csak azt vesszük észre, fáj a lelkünk, zavartak és áttetszőek lettünk a világ számára. Nem befolyásol a környezet, némán, szellemként lebegünk a föld felett elés az emberek átjárnak rajtunk, mintha ott sem lennénk. Egy megsemmisült állapot, ugyanakkor mégis ott vagyunk és szenvedünk tőle. Probáljuk magunkat megsemmisíteni, de rájövünk, hogy ahhoz kevesek vagyunk. Nem tehetjük, nem akarjuk. De ezt az állapotot sem! Akkor hogyan tovább? Van egyátalán folytatás? Vagy ez így marad örökre? Sokszor nincs ralá válasz. Mert a megoldás nagyon sokszínű és sosem ugyanaz. Neha csak órák kérdése az egész. A percek, ahogy táncolnak előre az óramutató ütemes, egyenletes ám sürgető dallamára, szépen tovalibben a bánat, már másra figyelünk, az önsanyargatás gondolata odavész és pillanatnyilag csend lesz a lélekben. Egy újabb vihar előtti csend. Es ezt te jól tudod, nagyon is érzed.
De van úgy, hogy azt hisszük, sosem fog véget érni. Végeláthatatlan hajsza, melynek az útja belevész a sötét éjszakába. A sötétség és az elmúlás lesz a vigasza, a hideg szoba meleg ágya, egy párna, melyet átitatott már néhány kósza könnycseppecske...de másnapra felszárad minden, felszárad a bánat és elillan a gond. Ez a gond. De mar ott lohol a sarkában az újabb, mely alig várja, hogy rámzúdítsa kegyetlen átkait. Szívtelenül visszahúz, összetipor...a boldogság is éppoly múló dolog, és ugyanúgy pótolható az is. De sokkal nehezebben. Hisz évek óta csak a sötétben éltél, félsz a fénytől, vagy tán már nem is ismeres. Nem tapasztaltad, nem mered érinteni. Kerülöd, mint egy bájos angyalszobrot, mely oly fensegesen, ám dermetegen, tisztán ragyog. És már azt sem tudod, valódi ragyogás-e, vagy csak a képzelet játéka, az álmaidé, mely mindig oly színes....az egyetlen hely, melyen a virágos élet mezein színpompás virágok nyílnak, kelyheikben könnyedén elpilledt pillangókat ringatva. És te is egy vagy a kis pillék közül. Teljesen rábizva magad a gyöngéd szirmocskákra, átadod magad az érzéseidnek és lassan megadod magad a vágyaidnak, melyek pihepuha képekként gördülnek szemed elé és mennek tovább....

2018.06.01.

Musztángszív az, mely bennünk, anorexiásokban dobog. A szabadság vágya a legerősebb, ez taszít a betegségbe és ezért fogok kijönni is  belőle. Korlátlan életre vágyok, de határok nélkül beleveszek az életbe. Elnyel, felemészt. Ezért én magam kontrollálok túl mindent. És ha ezt tudatosítom magamban és megelégelem, vége lesz. Mint ahogy a betörhetetlen vadlovak, próbálunk megszabadulni fogvatartóinktól, nem nézve semmi mást. Nem törődve az árával, egy dolog a fontos, a szabadulás. A be nem hódolas. És mégis! Hiába az a sok akarat és tűz, ha rossz helyen lobog, a rossz oldal táborában. Ez az önfejűség dacba csap át, a cél, a valódi, ősrégi, hűn áhított szabadság vágy szertefoszlik. Helyébe a játszmázás és a nyerés lép. A pillanatnyi apró örömök, a lényegtelen, mégis fellázító csatasorozatok. Mintha nem azért akarnám levegni magamról az idomárom, mert én szabadulni szeretnék, hanem hogy a földbe tudjam döngölni, minél erősebben, újra és újra...talán már észre sem venném, ba levennék béklyóim...nem ők zártak be. Nem tőlük kell szabadulnom. Saját magam áldozata vagyok. Amíg magamat gátolom, de helyette másokat bántok, az életem változatlanul sötét marad. A megnemértettség érzésének mocsarában ragadok, hisz mindenki más látja rajtam kívül, hogy az egyetle ellenség ém vagyok, a go dolataim, az anorexia gondolatai. Persze én nem mindig látom be, ilyenkor dühös és kétségbeesett leszek. Ilyenkor hiszem azt, hogy mindenki rosszat akar, mert nem érzik át, mennyire szenvedek. Néha mintha még örülnének is a fájdalmamnak és kiröhögnének. De igazuk van. Miért sajnáljanak valakit, akinek egy rosszakarója van, a saját egója.

2018.05.28.

Az élet egy nagy játék. Egy olyan játék, melyben valódi a tét. Az életed. Azzal játszmázol, azt teszed kockára minden döntéseddel. De egy idő utan eljutsz arra a szintre, hogy nem érdekel. Nem számít, mit veszítesz, úgy érzed, nincs is mit. Csak te magad vagy, akit nem sajnálsz már. Elgyötört vagy, gyűlölöd is magad, nem érzed, hogy jó lennél valamire még az életben. Akkor miért ne tennél fel mindent? A játék csak így élvezetes nemigaz? Ha van tétje....csakhogy sajnos sokszor rosszul mérjük fel a helyzet valódi súlyát. És általában túl későn realizálja az ember, mikor már tehetetlen. Előtte nem az, mégis úgy érzi. Sajnáltatom én is magam, nem látom a mély és sötét verem peremét, melybe taszítottak, illetve magamat löktem, csak nem mindig vallom be...az önsajnálat jó. Legalább ha már más nem siratja meg az önsanyargatást és az ehez tarsuló fájdalmat....így próbálod megvígasztalni önmagadat. De nem mész vele semmire. Semmire. Mert az élet gonosz. Csak jobban felhergel, belepörget. Kitörnek belőled az érzéseid, visszafoghatatlanná válsz, elveszted a valóságot és nem marad más, csupán a dac, a düh és a megnemértettség. Sosem lesz jobb, nem lesz más. Egy esélyed van. Kézbevenni a sorsodat, irányítani kell az életed, hisz szar így is, úgy is, de még bosszantóbb, ha más teszi helyetted. Úgy még a kontroll sincs nálad. Védtelenné válsz mint egy újszülött kiscica. És senki sem hallja, senki sem figyel fel a halk kis segélykérő miákolásra. Elvesztél. Egy senki lettél ismét. És ha a magad szemében sem vagy több egy gyámoltalan testnél, nem is tudsz több lenni. Egyáltalán lenni valaki. Egy árnyék maradsz a sötétben. Legyél fénysugár, ragyogd be az éjszakát! Mutass utat, vagy csak öntsd ki magadból, amire születtél! Nem kell másnak lenned, másnak megfelelned, csakis önmagadnak. És ha belül boldog vagy, nem boríthat fel senki, és hiába próbálnak kicseszni veled, amíg tudod és érzed, hogy kerek egész vagy, nem kell félned...támaszkodhatsz a belsődre...az lesz a külsőd védelme, és a külsőd a lelked pajzsa. Kölcsönösen vigyáznak rád. Te is vigyázz rájuk

Az életem már egy jó ideje nem a kijelölt, illetve nem az ideális úton halad...Valójában nem is halad....csak áll. Áll egyhelyben három kerek éve. Akkor kezdôdött minden. Vagy pont a semmi kezdôdött, mert nem tudok semmi említésre méltóval szolgálni. A tinédzserkor legszebb idôszakába kezdtem, még csak most ugrottam volna fejest az élet habjaiba. Konkrétan bele is vetettem magam, egy jó nagy bombával robbantam minden közepébe, boldogan, tele életerôvel! De hirtelen mintha befagyott volna a víz, mihelyst az utolsó hajszálamig elmerültem. Teljesen befagyott velem együtt...három éve már ennek. Három éve szilárd jégtükör, mely fogva tart. Onnantól mintha se nem értem volna tovább az évek folyamán,mint a kortársaim, se nem nôttem, inkább csak sorvadoztam, leépültem. A lelkem kiüresedett, a vágyaim lassan tovaszálltak. Hideg és szomorú lettem. Egy ûr van a lelkem helyett, melyet most a borderline, az anorexia tölt ki. A napjaim lényege az evés, az ételek, a dac....végeláthatatlan huzavona, örök jégpáncél.
Néha mintha érezném a tavasz rügybontó, melengetô, hívogató szavát, mely talán olvadásra bírja lelkemet. De ez is csak illúzió. Már sokszor nem tudom, én körülöttem fagyott e be minden vagy én magam fagytam e meg....talán már én is jégbôl vagyok és ha minden elkezd felengedni, én veleolvadok....



2018.02.04

Egyik nap a másik után....repül az idô. Már egy hete, hogy kidobtk a másik, konkrétan a harmadik pszichiátriáról xd. Na jó, ez azèrt annyira nem vicces. Fôleg, hogy jelenleg egy intenzív osztályon nyomom az ágyat és foglalom azok elôl, akiknek ettôl a helytôl függne az élete! És most nem azt mondom, hogy én nem vagyok súlyos testi állapotban. Nem, errôl szó sincs! De ezt, az eszem-nnem eszem huzavonát simán játszhatnánk máshol is. És igen, szándèkosan használtam a többesszámot. Ugyanis az mindenkinek világos, hogy ha senki sem lenne benne partner és nem segíteni elô ezt az egész játszmát, nen lenlenne se ellensèg se szövetséges. Mint ahogy sakkozni sem lehet ellenfél és bábuk nélkül. Az elsô feladat az lenne, hogy kivákiválasszam, melyik bábu vagyok, hol állok az élet tábláján. A második, felismerni, felfogni és elfogadni a szabályokat. Tisztában lenni a lépésekkel és a lehetõségekkel...de ez is kevés. Kevés, ha csak érted. Érezned kell!!! Át kell élned! Én sem bámulhatom tétlenül ahogy lassan megölöm magam. Döntenem kell! Nézô vagyok vagy játékos. Játékos vagy bábu?



2018.02.22.

Utálok egyedül lenni. Utálom mert fáj! A gondolataim bántanak, az érzéseim késként döfődnek belém! Fáj...és sìrok, sikítok, de mintha nem is hallaná senki. Hisz belül jajjgatok. Csakis magamnak. Magam miatt. Én alkottam azokat a tőröket és én játszadozok a pengékkel. Néha jól esik. Elhitetem magammal hogy jó. Mert valami más fáj, elnyomja a lelki bántalmakat. Törli őket, segít elfelejteni. De ez múló állapot és azon nyomban a felszínre törnek, mihelyst egy kicsit is megnyugodhatnék. De miért? Miért szadizom halálra magam? Miért bánok úgy a testemmel, mint egy darab ronggyal? Miért hiszem, hogy bármit elvisel, kibír? És olykor büszke is vagyok, ha "túlélem" amit magam ellen elkövetek. Ez szörnyű...és hiába értem, hiába fogom fel, hogy ez tönkretesz, nem tudok megállni. Függő lettem. A fájdalom és a szenvedés megszállottja. És miért? Mert képtelen vagyok megélni az érzéseimet. Vagyis csak ritkán hagyom magamnak. Ha akarnám át tudnám, de inkább menenkülök. Menekülök minden elöl, ami kicsit is ellent mond nekem, mert az már nem egy biztonságos terep, sebezhetővé válok. Félek, hogy felfedezik gyenge, érzéki oldalam és nem akarom, hogy ezt kihasználják. Az anorexia erőssé tett. Fagyossá, de sziklaszilárddá. Mondhatni megközelíthetetlenné. Mások ezt beszűkültségnek vagy depresziónak titulálják, pedig ez csak egy szimpla eszköz. Egy védekezési mehanizmus, amit képtelen vagyok feladni. Nélküle védtelen lennék, mint a csiga a csigahéj nélkül...ha tehetném, az elejéről kezdeném újra, nem hagynám, hogy megízleljem az ízét, akkor még el tudtam volna utasítani, hisz ismeretlen volt számomra...csak ez az ismeretlen ez vonzott...kíváncsi és elkeseredett voltam, minden segítséget elfogadtam. Egy dolgot akartam, szabad lenni. De elvakított a betegség, átvert az egóm. Az ellenkezőjét értem el. Az összes szabadságom, jogom, érzelmem és kapcsolatom feláldoztam egy hamis védelemért, mely ragaszkodik hozzám, nem ereszt!!! Elhieti velem, hogy ő is a részem, hisz már azzá vált. De ez nem igaz! Sosem leszek egy az anorexiával! Most csak épo egy irányba sétáltunk, de hamarosan az út el fog ágazni és én a saját utamat fogom járni, le fogok kanyarodni, mert az én utam arra vezet, amerre a szívem húz, ahol az érzelmek döntenek és nem egy álnok betegség zsarnoksága, akinek be kell hódolnom...mert nem kell! Csak el kell határozni és megtapasztalni a szabadság ízét. Onnantól nincs az az evészavar, mely többet tudna nyújtani az életnél :)


Újra meg újra padlóra kerülök. Újra meg újra lehúz egy örvény, mely sosem ereszt. És én magamtól képtelen vagyok partra jutni!!! Úgy érzem megfulladok! A habok összecsapnak a fejem felett, ellepnek és én belefulladok!!! Ez olyan sokszor ismétlődött az elmúlt évek alatt, hogy már vágyom, hogy megfulladjak, elfogyjon az összes levegőm és minden lelassuljon. Elcsendesedjen a környezet, a másodpercek hosszú perceknek tűnjenek, majd egyszerűen csak megszűnjön minden! Lepjen el a sötétség. Érezzem a jéghideg, mégis nyugtatóan hűvös leplét, mellyel bebugyolál. Már nem lenne kivel harcolnom, megpihenhetnék. Magam lennék. Én és a homály. Egy biztonságot nyújtó üresség, egy örök és hosszú semmi....ez az érzés pont olyan, mint mikor éhezek. Fáj, de boldogít és lenyugtat. Tudom, hogy ha üres vagyok, az az abszolút nulla, egy teljesen letisztult alap....nem kell gondolkozni, kalkulálni. Nem érzem rosszul magam, mondhatni nem is érzek semmit csak az ürességet. Amit tudom, hogy bármikor kitölthetek, ha akarok. Ha tele lennék épp attól félnék, hogy meg akarnak tömni, de már nincs "hely"...

2018.03.20

Aki anorexias lesz, az üressé válik. Ami eddig lélek volt benne, most üresség. Üresség, amit az anorexia tölt ki teljes egészében! Egy dolog marad amihez kotődhetek, egy dolog ami biztonsagot ad, egy dolog ami eletben tart...ez ez az éhezés, a fizikai üresség élvezete, a dacolás és az ellenkezés felfokozott állapota, mely, mint a legjobb drog, mámorít el. Legbelül tudod, hogy baromság minden egyes tetted, hogy feleslegesek azok a kis csaták, melyeket vívsz, nem fognak előrébb vinni. De pillanatnyilag egy dolog számít. Adrenalin, győzelem, hogy megkapja az agyam a visszajelzést, igen, jól csináltad, sikerült! És az egy lényegtelen információ marad, hogy ami sikerült az jó vagy rossz e....csak sikerült és kész!Nagyon nehéz úgy tartalommal kibélelni, értelemmel felruházni egy olyan dolgot, melyben folyamatosan dolgozik az anorexia, szakadatlanul írtja a jó érzéseket és megtiltja az összes örömforrást. Elszigetel az élményektől és ez emberektől. Egy dolgot választ ki magának, egy függőséget, aminek élhet. Ami elront, mégis megnyugtat. Nekem ilyen volt a proteinszeletek és hasonló kaják mértéktelen felhalmozása. Kórházról kórházra jártam, mindenhova belopkodtam őket. És örültem. Boldog voltam és elégedett. Mert velem voltak. Tárgyak, melyekre vigyáznom KELL.  Hasonló az anorexiához. Az is valami, amire vigyáznom kell. Nem tudom miért, de nem engedhetem el. Anékül egy senki lennék....mint most. Elveszettnek érzem magam, mintha már semmi sem kötne ehhez a világhoz. Elvették az összes kényszeresen begyűjtögetett kincsem, több mint egy év munkáját! Össze vagyok törve, csak az jár a fejemben, most minek élek, minek vagyok. Eddig a fő feladatom őket óvni és görcsön figyelni nap mint nap, nehogy kiderüljön!!! Es most? Most, hogy már ez sincs? Mi marad nekem? Elhataroztam, hogy új, értelmesebb cél és boldogságforrás után nézek, de minél inkább próbálom, annál inkább elkeserít. Semmit sem érzek elég értékesnek a "kincseimnél". Ez engem is megijeszt....nincs, vagy legalabbis ami lenne, az számomra elérhetetlen. És ezért figyelembe se veszem. Feladom, pedig még csak meg sem probáltam. Így persze, hogy kudarcra vagyok ítélve! Már akkor meg volt írva, mikor az anorexiával kezet fogtam. Egyfajta tűzszünetet vagy szövetséget. És amíg én ezt az egyeséget fel nem bontom, esélyem sincs, hogy valami más legyen. Olyan, mintha cserben akarnám hagyni...és ez rossz érzés. Ilyet nem lenne szabad. De én sosem a "jó kislány" voltam! Meg kell tennem!! Pofátlanul szarnom kellene az anorexiára, meg kellene neki mutatnom, ki it a fasza gyerek! Elég abbol,hogy rámtelepedett, elég erős vagyok ahhoz, hogy egyedul megálljak a labamon, nem kell még egy teher is a nyakamba! Viselje el, aki akarja, én nem vagyok hajlandó többet!☺

A jó után mindig csak rossz jöhet. Ez bizonyított tény. Hisz ha valami jó, és a helyzet változik, az ritkán billen a jó irányába. És a másik irány az a rossz. Amikor az embernek fáj. Fáj egy döntés és fáj az élet. És nem arról van szó, hogy ne lehetne túlélni, csak nehéz. De semmi sem lehetetlen. Csak nem szabad álmokban ringatni magunk. Hallgatnunk kell a belső megérzésekre, ha nem akarunk koppanni a valóság talaján...én beleestem ebbe a hibába.Kaptam egy nagy kedvezményt a hosszúhétvégére. Hazamehettem!! Ennyi hónap után ilyen hosszú időre! És borzalmasan jó volt! Túlságosan is! Belelovalltam magam és már-már elhittem, minden szép lesz egyszer. De ennek vége lett. Eljött a hétfő, visszahoztak és bezártak. Egy örök cellába, egy nagyon nehezen kinyitható börtönbe. Ittragadtam. Már napok óta a könnyeim habjaiba bújok, mintha azt hinnem, esélyem van beléjük fulladni. Hiányzik az otthonom, melyet eddig mereven elutasítottam, hiányoznak a szüleim, de leginkább az édesanyukám ölelő szíve, mely ontja a meleg biztonságot. Az az érzés semmihez sem fogható!! Semmihez! Pótolhatatlan. És számomra elérhetetlen. Oly távoli....anyukám terhes, már nem képes bejárni hozzám. És ezt meg is értem, de nem tudom elfogadni. A szívem és a lelkem nem fogja fel. Epekszik érte, kínjában másokat bánt és tehetetlenségében a bánathoz társult. Úgy hiányzik a szeretet érzése. Az az érzés, mikor tudod, van helyed az életben. Ezt az érzést eddig szándékosan próbáltam teljesen eltörölni. Hogy ne is érezzem, véletlenül se vágyjak rá. Mert ez az érzés a legjobb, és az elvesztése, a hiánya a legborzasztóbb! És most azt kívánnám, bár meg se tapasztaltam volna, bár sosem szerettek volna. Akkor most én sem lennék így elkeseredve, könnyebben elfogadnám a fogságot. De tudom, hogy nem itt a helyem! A belsőm ég, futótűzként pusztìt bennem a düh és a bánat...már csak egy dolgot akarok, de azt mindennél jobban. Jobban az éhezésnél és a csatározásoknál....az édesanyukámat, az ő szeretetét! Nem vagyok már kisgyerek, de egy anyai ölelésnél nincs jobb és szebb gyógyír....<3Köszönöm Anyuci, hogy vagy nekem!!!

2018.03.28.

Pont a minap beszélgettem el a neveleőapummal...nem hittem volna, hogy bennem ragad belőle bármi is, mert annyira elkeseredett voltam. Nehéz koncentralni, ha az ember végigbőgi az egész napját....És miért? Mert utálom ezt a tehetetlenséget! Utálom hogy, csak mások rendelkeznek felettem. Pedig ha a józan eszemmel gondolkozom, rá kellene jönnöm, hogy ez baromság. Mindig van valami, ami megoldást nyújthat egy problémára. Mindig kell hogy legyen, főleg, ha az a baj, hogy szar az élet. Ezen lehet változtatni. Én jelenleg úgy érzem, nem vagyok a magam ura. Nem tudom irányítani a sorsomat. Csak mintha lottoznék. Minden attól függ, milyen szelvényt húzok. Talán nyer, talán nem. De a forgatókönyv ugyanaz. Megveszek rengeteg soersjegyet és a szerencsére bízom magam. De még így is nagyobb a nyerés esélye, mint ha meg se venném a szelvényt...Erre mondta nevelőapum, hogy a szerencsével való játszadozás és a puszta véletlennel való "pénzkeresés" egy hülye és függőséget okozó hobby, semmi több. Ideje lenne megdolgozni a pénzért. Igenis a sarkamra kellene állnom, beleadni mindent. Hisz a szerencse forhgandó, nem éri meg. Többet fizetek a sorsjegyek kicálrásáért, mint amennyit profitálok vele. Többet vesztek, ha engedek az anorexiám sebző vágyainak, mint ha egyszer is megállnám és elkezdenék harcolni a kilokért,a szabadsagomért! Ezt szerencsével nem tudom elérni. Általában abban reménykedem, a doktornő jó kedvében lesz. De akármennyire is van jó hangulatában, csupán ezért nem fog hazaengedni. Mert nem teheti. Várhatok rá, de ez hiú ábránd. Fel kellene ezt adnom és tudatosítani magamban, én vagyok itt a játékmester. Akkor játszok a saját szabájaim szerint, lenyeg, hogy nekem jobb legyen. Hogy én arassam le a babérokat, nem az anorexia, hanem csakis én!! Vagyis le kellene szarnom az összes nővert, akik idegesítenek és akikre rá lwhet fogni, hogy miattuk nem eszek, vagy épp azt, ki mit eszik körülöttem, mennyit és hogyan. Egyszerűen tudnom kell a határaimat. Tudnom kell, mennyi pénz lapul a zsebemben és abból kell tudnom gazdálkodni. Ez logikus is. Aki élni akar és sikereket, nem fogja ész nélkül eltékozolni, amilye van. Taktikázik. Aztán lép csak. De nem maga ellen! A saját javára. Nekem is tudnom kéne, mi az, ami előrébb visz és nem szabadna azellen harcolnom. Mert így a fájdalmaimból csak üres szavak és értelmetlen bőgésbe folytott önsajnáltatás lesz. Ami a semmittevés állapota. Pont az, ami lekorlátozza az életem. Ez a aborzalmas tehetetlenség érzése. Nekem kell kilépnem ebből a körből. Elég először, ha kilógatom a lábam a vízbe, mert az örvény, az élet örvénye leránt, beszippant magától is! Nem kell mindent egyedül megoldani. Ha már egy picit is beleteszek, mások észre fogják venni, hogy bajban vagyok és hogy küzdök, ezért meg fognak segíteni. Ha akarom, ha nem. És ez jó dolog. A segítség általában őszinte és el kell fogadni, még ha nehéz is. Én utálom, ha segítenek, mert nálam a segítség és a megalázó sajnáltatás határai összemosódtak. Itt az ideje ennek a határnak a meghúzására és a segítség elfogadására. Most mindenbe bele kell kapaszkodnom, hogy minél hamarabb szabadulhassak! Mindent félre kell rakni a cél érdekében. Most lehet önzőnek lenni! Egyszer megteheti az ember...én már majdnem egy kerek évet lehúztam itt, és három évet a kórházakban. Ez elég áldozat már...


2018.04.03
Van az az állapot, amikor nem tudod eldönteni, boldog vagy és nyugodt, beletörődve a sorsodba, csendesen mosolyogva az élet akadályain, melyekről magad sem hiszed, hogy megugrod, mégis fejjel mész előre, mert menned kell....nem tudod megállìtani a lábaid, mintha a tested külön életet élne. Az agyad akaratodon kìvül dönt, neked fájdalmat és bánatot okozva, de te csak csöndben tűröd...nem ellenkezel, mert már oly régóta teszed hasztalan. Inkább fejet hajtasz és engedelmeskedsz, hátha egyszer mindez megváltozik. Vagy pont ennek az ellenkezőjét cselekszed, mert képtelen vagy elfogadni a sorsod, amit más szabott számodra. Lázadni kezdesz, megpróbálsz kiállni magadért, pedig fogalmad sincs, ki vagy, mik a vágyaid és mi az életed. Csak azt tudod, nem érzed jól magad. Ezen változtatni kell. Ekkor nem fogadsz el senkit magad mellett, mert nem tudod, kiben bízhatsz, ki lesz a következő, aki megsebez. Csak az érzelmeid hajtanak, nem az ép ész érvei. Olyan vagy, mint egy orkán, tombolsz, mindent elsöpörnél magad körül, a dolgokat gyökerestül csavarnád ki a földből és hajítanád a magasba, olyan távol, amilyen távolra csak lehet. De ez az állapot sem tartható örökké. Mert az egyetlen dolog, ami valóban sérül, az te vagy. Ha elszenveded, ha ellenállsz, csakis te leszel, aki az egészet újra meg úkra megsìnyli. És valódi változás sosincs. A tombolások, a tűresek, mind hasztalanok, ha nincs bennük valódi tartalom. És nem elég pusztán eldönteni, felismerni és átlátni a problémáid, amik békjóba zárnak...nem....mert ezek mind csak elméleti dolgok, aktív tett nincs bennük. Ez a legnehezedd része, melyet sokan nem vesznek komolyan, magától érthetődőnek vélik...ha van valami baj, és tudod mi, akkor változtass! Tehát cselekedj! Persze....ez lenne a legjobb, ha ilyen egyszerű lenne...akkor a világ sem lenne ilyen bonyolult, fájdalmas és nehéz. Nem létezbe szomorú és boldogtalan ember. Nem létezne akkor boldogság sem. Mindenkinek egyfajta érzései lennének. Azért kell fásultnak is lenni, kell padlóra kerülni, hogy legyen honnan felállnod, újrakezdened. Rendben, tenni valamiért, ami képlékeny, elég nehéz. Hisz az emberek célokért küzdenek, egy előre közölt, kitűzött, biztos dologért, ami konkrét. Egy új élet bizonytalan. Lehet bármilyen, jó is és rossz is. Nincs rá garancia. A garancia te vagy és a remény is. Ha nem bízol magadban, nem is érdemes reménykedned...veled veszik minden. Te dobod le a süllyesztőbe.


2018.04.09.

Feladom magamat, nem harcolok többé...feladom az anorexiám, nem csatázok az ő oldalán tovább!! Feladom a  dacom, mely ide juttatott, feladom a bánatom, mely ebben az állapotban tart...nem sajnáltatom tovább önmagam, azt a felemet aki az anorexiám után bőg, mint egy kisgyerek. Azt az énemet követem, aki a szabadságért eseng, aki az életet választja. Nem az fog éltetni, hogy a nővérekkel kicsesszek, mert nem fogok tudni. Soha. Ők minden egyes napot a szeretteikkel töltenek, ők minden áldott nap hazamennek. Otthon levetkőzik a pszichiátria gondjait, nem töprengenek, nem bosszankodnak már rajta. És én? Én eközben mindvégig bent rohadok, fortyogok a dühömbem, emésztem önmagam és tönkreteszem a környezetem, mely kindvégig oly segítőkész és jó volt hozzám. De hasztalan. Hiába szórok átkokat, a napok rohannak; velem vagy nélkülem. Nem várnak rám. Mert én számukra egy senki vagyok. Egy a sok ember közül, akik nem kepesek élni az életüket. Akik keptelenek a változásra. Akik keptelenek lépést tartani az idővel. Tehát lemaradunk. Elmararadozunk, majd eltűnünk. És senki sem fogja megkérdezni, hová...csak az anorexia, csak neki vagyok fontos jelen helyzetemben, mert csak őt engedem közel magamhoz. Az ő hangjára, az ő parancsára engedelmeskedem, mikor énekel nekem, én táncolok rá. De ennek itt és most vége szakad! Túl jóságosak a szüleim ahhoz, hogy tönkretegye őket a bennem burjánzó, lelkemet elrohasztó anorexia és borderline elegye, mely rosszabb a dögvésznél is. Mindent felemészt, mindent elpusztít, csak hogy neki maradjon hely.És igen, van hogy nagyon nehéz kiigazodni az életben. Sőt. Sosem egyszerű. De az anorexiának tökéletesen megfelelni egyenesen lehetetlenség. Akkor miért ezon töröm magam?? Inkább választanám azt, amire van eséyem...a kilátástalan helyzeteket egyébként sem szeretem. Azokhoz nem tudok társulni. Mert értelmetlenek. Mint ez az egész is. Így is kellene felfognom; értelmetlenség! Ki a fene szarja el az idejét egy ilyen álnok és aljas betegséggel?? Az étel a gyógyír. Jelenthet nekem ennél többet, alkothatok belőle, sokak szerint tehetséges is vagyok, a képeim beszélnek, az ételeim életre kelnek a tanyeromon! És ez jó. De nem lehet több hobbynál. Ha már érzelmi töltete van, akkor baj van. Érzéseket táplalálhatok a szüleim, barátaim felé,vagy az állataim iránt, tárgyak fele nem. Azok mindig csak helyettesítenek valamit. Olyan dolgot, ami hiànyzik a jelen életedből. És ahelyett, hogy azzal szembenéznél és megoldanád, elfeded valótlan tartalmú, hamis targyakkal. Én feladom önmagam. Azért önmagam, mert már nincs határ köztem és az evészavarom között. Teljesen elölről kell kezdenem. Ha magamat is feladom, én bármikor újra kezdhetem. Tisztán, becsületesen. Persze csak ha valóban akarom és valóban készen állok rá. De az anorexia nem. Ő nélkülem egy senki lesz. Egy erőtlen, nyámnyila senki. Egy esetlen gonoszságfoszlány, egy rossz és kegyetlen tintafolt az életem lapjain. De azok a lapok kifakultak, a történet tovább halad. Új lapokon, új tintával íródik egy másik, egy színesebb életút, mely itt kezdődik el anyukám vállán zokogva. Elsiratva eddigi életem, az evészavarom, a kényszeres makacsságom. Elsiratva fájdalmam, teretadva az örömnek. Csak ölelem édesanyukámat, érzem a hasában mozgolódó icuri picuri lelkecskét. Aki vidám és kíváncsi az életre. Egy boldog életre. Én azt szeretném, hogy ő ilyennek ismerje meg, ilyennek lássa, nem olyannak, mint amilyenné én a sajátomat is tettem. Mert létezik a valódi önfeledt boldogság és léteznek azok az emberek, akik ezt nap mint nap átélhetik!:) Épp olyan, mint amilyenné én is válni fogok...csak fel kell áldoznom önmagam...a dacomat és a azt a berögződésem, hogy mindenáron meg kell magamat határoznom valami által. Mert ezt nem én fogom eldönteni, hanem akik belém látnak, hosszu évek alatt kiismernek és együtt lélegeznek velem, fel tudják venni a lelkem ritmusát...és ők engem látnak, nem az anorexiám. És ahogy anyuci karjai körbefontak, és meleg  boldogsággal, édes szeretettel és mély, andalító féltéssel körülölelt a lelke, el is felejtettem az anorexiát. Kiszállt belőlem, mert nem maradt elegendő érzelem, melyben megbújhatott volna. Amiből táplálkozhatna. A jóból, örömből fakadó érzéseket nem érti. Mert egy anorexiás sosem igazán boldog. Ha már képes szívből nevetni, az egy út kezdete. Egy új irány egy új élet felé...

2018.04.16.

A napok túl hosszúak, mégis annyira kevesek. Túlságosan üresek a percek és a semmivel mégis kitöltik a napjaim. Undoritó..van, hogy még gondolkodásra való időm sincsen, mert sajnáltatom magam minden szabadidőmben. De most nem így lesz. Nem fogok órakon át bőgni a sötét szobában az ágyamon, mert rohadtul semmi értelme! Nem tudom megváltani a világot, ezt el kell fogadnom és le kell róla mondanom. Egy valamiért azonban én vagyok a felelős! Az életemért! Ha harcolok érte, győzni fogok! Nem kell mindenáron szenvednem, ha nem akarok. Tudok magamon segíteni, ha valóban ez a szándékom! Elkezdhetek élni, ha készen állok rá. Ez mind csak tőlem függ. Nincs rámeroszakolva az ittlét, sem az éhezés, a fogyás vagy a szonda. Ez mind nem lenne, ha én nem akarnám. Ha nem akarnám sanyargatni a testem, és ezzel együtt a lelkem. Csak túl egyszerű lenne a boldogság tudata, elfogadni, hogy minden jó. Mert akkor az normális. És én már olyan rég éltem normálisan. Talán nem is akarok. Nem tudom. Jó a veszélyes élet, de a szomorúság és fájdalom nem. Lehet, sőt, ez lenne a cél, hogy egy olyan élettelteli, mozgalmas utat járjak be, melyen én vagyok az úr és nem más. Én tudom, mi jó nekem, nem más. És mégis. Hiába tudom, ha nem érdekel. Ha nem tudok tenni magamért, a vágyaimért. Mind csak üres szavak, vagy hamis, csupán csak önmagam ámításáért alkotott képek. Üres, semmitmondó mondatok. Akkor válnak majd igazzá és értékessé, ha megtöltöm őket tartalommal☺ Egy film is akkor jó, ha van története, amit át lehet élni és bele tudjuk magunkat élni. Amikor elhiszed, az a világ a valoság, és az igazi jelen megszűnik hirtelen...legyen az a valóság, ami most számomra még csak álom, és váljon hamissá a mostani jelenem, mert ez a hazugság...

2018.04.21.


"Az ételt nem szeretni kell, hanem megenni. Egymást kell szeretni, nem megenni." Ez így elég viccesen hangzik, de nagyon is a valóságot takarja! Egy anorexiásnak meg főleg. A társait, a kapcsolatait nem ápolja, elhanyagolja, feleszi. Elpusztítja es kiírtja a szeretet az életéből. És ennek az érzésnek a helye üresen tátong, ki kell tölteni valamivel. És ez a valami, ez lesz az étel. Az anorexiások minden gondolatuk, minden tettük csak az étkezés körül forog, ez határozza meg a kedvüket, ez dönti el a hangulatukat. Ez a mindenük. A fő mozgatorugó. Enélkül elveszettnek és senkinek érezzük magunkat. Én is. Az ételt nem csupán utáljuk es megtagadjuk magunktól, de közben mártírként imádjuk, bálványozzuk. Rituálékat rendezunk körülötte, furábbnál furább szokásokat alkotunk a tiszteletére. Játszunk vele, vagy épp úgy ápolgatjuk, dédelgetjük, akár egy törékeny kis kincsecskét, amely bármely pillanatban elrepedhet. Ragaszkodunk hozzá, az étel a mindenünk. Ezzel kelünk és fekszünk. Szinte már lehetetlen lenne kigyomlálni az életünkből. Én személy szerint nem is akarom. Mérsékelni viszont muszáj. Nem uralhatja a lényemet, nem foglalhatja el a szeretet és a boldogság helyét! Az a családomnak és a barátaimnak van fenntartva, nem holmi jöttment, idegen hóbortnak, szenvedélynek. Az étel az csak étel. És igen, lehet belőle alkotni, lehet ez valaki munkájának fő alapanyaga, de nem érzelmi töltetű függőség. Nekem boldogságot okoz az ételek készítése és fotózása. Én ettől vagyok boldog. De ennek nem szabadna többnek lennie puszta hobbynál. Ami tényleg fontos az életben, az az őszinte szeretet, ami vigaszt és biztonságot nyújt, melegséget és bókokat kínál....a valódi szeretet az alapja mindennek. Az az arany közép, a tökéletes egyensúly alappillérei. Nélkülözhetetlen.☺

2018.05.02

Mit ér az élet, ha közben utálod önmagad és azt, amit csinálsz? Semmit. Mert pont az lenne a lényege, hogy boldog legyél. De te megakadályozod magad benne. Ugyanis ha utálod amit csinálsz, az vagy azért van, mert rákényszeríted magad arra a bizonyos dologra, de akkor is te vagy az, aki elvégzed azt, nem más. Ha tényleg fáj, hagyd abba, ha nem, ne sirasd önmagad. De lehet azért utálod az életed, mert nem vagy a tudatában tetteidnek. Nem bírod felmérni döntéseid súlyát, ezért sokszor kell csalódnod és bunhődnöd. Nem vagy ura az életednek. Ilyenkor csak mélyen magadba kell nézned, mert olyan nincs hogy valaki ne tudna értelmes döntéseket hozni, pláne, ha saját magáról és a saját érdekeiről van szó. Olyankor tud az ember a legalattomosabb és legelszántabb lenni.  Viszont ha nem halgatod meg, mit súg a tested és a lelked, nem is fogod tudni, mik a lehetőségeid, egyáltalan azt, van e értelme küzdened, akarod e a harcot vagy sem....ne pusztítsd a lelked. Ne tedd tönkre a tested! Se másokat! Ha nem vagy magaddal kibékülve, a belső fájdalmat másokon a legegyszerűbb levezetni, vagy önmagunkban kárt okozni, mely átmenetileg enyhíti és kiegyenlíti a belsődben vérző sebeket. De ez nem megoldás. Így csak eltávolodsz mindenkitől és elhidegülsz magadtol is. Egy eszköz lesz a tested magad számára is, amely csak arra kell, hogy a valódi belső háborúidat, amiket képtelen vagy feldolgozni, keményen és durván leródd rajta. Bokszzsákként használod a tested és annal jobban érzed magad, minel nagyobbat tudsz beleütni. És ezt nyugodt szívvel teszed, mert jól tudod, hogy nem fog visszaütni. Mert képtelen rá. Jelezni tud, ha meghallgatnád tudnád, mit okozol vele. De tettekre kéltelen ellened. De a sors nem az. Egyszer meg fogja elégelni a sanyargatásod és vissza fogja adni. Nem fog senkit sem érdekelni, miért csináltad, senki nem is fogja kérdezni az okokat. Egyszerűen csak meg fog büntetni. És te bűnhődni is fogsz. Tehetetlenül. Ha folytatod az önkínzást, előbb utóbb a tested enged. Összeomlik. Nem lesz visszaút. Túl késő lesz már realizálni a helyzeted. Ha bekövetkezik a baj, te már csak imádkozhatsz, hogy az Égiek elnézzék vétkeid. Most kell változtatnod, amíg még a te kezedben van a döntés! Még ha nem is úgy érzed. Mert rosszabb mindig lehet, most is meg kell látni a jót, azt, ami még a tied és amibe van beleszólásod. Ekkor kell összeszorítani a fogaid, venni egy nagy levegőt és fejestugrani a változásba, nem nézve, hova érkezel, merre tartasz, egyszerűen csak kezdd el! Majd úgyis minden alakul, és sosem úgy, ahogy azt te eltervezed. Akkor minek is vesződni vele? Éld az életed, változtass ha kell és ne nézz hátra! Soha! Mert a múltból tanulni lehet, de amíg nem egy lezárult esemény és nem hagytad teljesen magad mögött, addig túlontúl is ámorító lehet. Ragadós és édes, akár csak a méz...könnyen visszacsalogathat. De ne nézd a jövőt se, mert az mindig bizonytalan. Sosem egységes és kiszámítható. A jelen az egyetlen, mely formálható és  van rá kihatásunk, melyet meríthetünk a múltunk tapasztalataiból és alkothatjuk vele a jövőnk alappillereit :)