Az ördöglány alkot

Sziasztok!
Ezt az oldalt csak azért hoztam létre nektek, hogy többet lássatok valamelyest az életembôl. Inkább érzelmi alapon. Ezek a rajzok, "alkotások" többnyire a kórházakban születtek. Nemigen vidámak, de miért is lennének? Nem voltam boldog. Nem voltam semmilyen, csak megsebzett, céltalan és magányos. Igaz, mindig volt mellettem valaki, akiért az életemet adtam volna. Az utolsó pszichiátrián (remélem már kimondhatom hogy nem lesz több xd) nagyon szoros barátságba kerültem egy végtelenül jó lelkû lánnyal! Mikor áthoztak az intenzívre (na ez is egy nagy sztori, a fôoldalon és a the diary részbe megtalálod) egyszerûen majd megszakadt a szívem!!! Sosem, vagy legalábbis már jó pár éve nem éreztem ekkora kötôdést senki iránt! Én sosem sírok!!!! Ez nálam óvodás korom óta alapszabály. Sosem sírunk, mert az a gyengeség jele. De akkor...olyan érzelmek és emlékek árasztották él egész lényemet, melyeket képtelen voltam visszafolytani. De nem is akartam....hisz ô is velem zokogott, egymás vállára borulva hosszas percekig....olyan szívszórító élmény, mégis életem legemlékezetesebb pillanatainak egyike♡


De kezdjük inkább az elejérôl. Három éve kezdtem el drasztikusan fogyni. Igazából én sem tudok helytálló magyarázattal szolgálni. Csak úgy jött, mint egy hurrikán, tomboló erôvel az életem kellôs közepébe csapott, se perc alatt feldúlva azt. És azóta is csak a kihalt mesgyék, lelkem kopár domdoldalai roskadoznak eddigi boldog világom romhalai alatt...

Az anorexiám elso állomása a Semmeweis Klinikákon kezdôdöt. Még nagyon zöldfülû evészavaros volta, be voltam szarva, nem mutattam ki a valódi énem. Vagyis a beteg énem. Kilógtam a soraikból, de nem is akartam egy lenni közülük. Ez hajtott utamon, egy hetet töltöttem bent. Ha itt vége is lett volna a sztorinak, talán megúszhattam volna mindent...de a sors nem kegyelmezett. Két hónap múlva újabb egy hetet kellett lehúznom az anorexiások között. Már ismertem a helyet, nem volt számomra új, nem volt riasztó többé. Elkezdtem alkalmazkodni, beilleszkedi. Átvettem rossz szokásokat, elkezdtem mindent bonyolítani, partner lenni a betegségben...bár még most is sikerült hamar kikerülnöm, a kapcsolataimat addigra már elég jól kiépítettem...innentôl a javulás alábbhagyott. A javulásra, gyógyulásra való igény tûnt el...egy fél évet se voltam otthon, mikor kezdetét vette egy újabb, hosszú és fáradalmas kórházi bentfekvés. Ebben az idôben rengeteget festettem és rajzoltam. Ez volt az egyetlen vigaszom. Ott nem foglalkoztak már velem, csak szondázni akartak, csak a súelyommal törôdtek, már ha lehet törôdésnek nevezni...bennem ezzel mégnagyobb ellenállást gerjesztettek. Elvesztettem a bizalmukat. Rengetegszer átvágtak, hazudtak és csak mert gyerek voltam és tehetetlen, a saját tehetetlenségüket simán rámtolták...itt mám alig küzdöttem. Nem láttam értelmét, hisz bármit tettem, velük szemben én mindig csak vesztes lehettem. Ez az õ játszóterük.

Ez a kép a kilátástalanságom szülöttje. Fogalmam sem volt, merre visz a holnap, egyálralán hogy visz e valamerre...volt, hogy azt kívántam, bár ne kelnék fel többet, ne jöjjön el a reggel...nnyeljen el az örök homály, bújrasson el a biztonságos sötétség....

De ez már a múlt, a jelen most íródik :)
A következô képek, egy egy meghatározó szakasza volt egy hosszabb idônek melyet a Klinikákon töltöttem....

Alkotni mindig jó....jó ha kiafod vele a feszültséged, a dühöd, vagy kifejezed a boldogságod. Egy alkotás lehet ajándék vagy akár egybpanaszlevél is. A mûvészetet sokmindenre lehet használni, a lehetôségek tára végtelen és csak rajtad múlik, mikor folyamodsz hozzá. Sokan marhaságnak tartják, pedig sokkal egyszerûbb a saját, egyéni nyelveden kifejezni magad, mert azt teljes egészében te alakítod. A nehéz rátalàlni arra a bizonyos titkos nyelvre.... találd meg önmagad! Ne hallgass má, mert mindenki mást mond és minenkinefelelni lehetetlen és hülyeség. Egyetlen egy ember elismerése a fontos, és az te magad vagy! Ha tetufod, hogy mire van szükséged, elégedett leszel. Teljes leszel, mert nem ingathat meg más. Ez a belsõ energiád, a legerôsebb és legstabilabb energia. Ez táplálja a hited és a tetteid. Ez hajt elôre és nem hagyja, hogy feladd az álmaid. Ennek hiánya az oka szinte minden pszichés betegségnek. Legalábbis én így gondolom. Ha valaki nincs összhangban a bensôjével, a külvilággal sem lesz soha kibékülve....

Vajon meddig ûzhet egy káros szenvedèly? Vajon ki tudja, hol a határ? Létezik egyàltalán? És ki dönti el, mikor válik már veszélyessé tovább csinálni? Az ember aligha lát rá saját ballépéseire és nehezen bírja felismerni, ha rossz utat választott... viszont miutàn valaki rámutat a probléma mivoltjára, csakis ezzel lesz elfoglalva. De a többség már csak ilyen. Az önsajnáltatás a legkönnyebb, és várni, hátha valaki megoldja helyettünk, vagy legalábbis megmondja, mit tegyünk. Magunktól nem fogunk letenni rossz szokásainkról, hisz azért csináljuk, mert nekünk jó. Ha nem okozna valamifajta örömet, miért ragaszkodnánk hozzá?

Az utóbbi pár hét volt az a pont, mikortó, igazi küzdelem és ádáz tusa volt minden nap, a mai nap utolsó másodpercéig, és tudom, a holnapom ugyanilyen kibírhatatlanul fájdalmas lesz. Az elveszettség és az elvesztés érzete, a tudatosság és a hamis tévutak örökös bèklyója. Nehéz tartani magam a kijelölt úton, félek, könnyen eltévedek...de mindig segít, ha ki is mondom, amit érzek vagy amire vágyom...már napok óta ugyanaz a négy sor jár a fejemben, újra meg újra szüntelenül. Mert tudom, hogy ha elfelejteném, mindent elfelejtenék. Feladnám. Ezek a sorok tartanak életben, ezek tartják bennem a reményt és az elszántságot. Tudom, hogy nem adhatom fel! Ez a négy sor az igazság, a puszta realitás, mely segít kizökkenteni az önsajnáltatásból és tettekre sarkallni; 

Ha a szonda mellett eszel,

Hamarabb szabad leszel.

Ha azonban másként cselekszel,

Örökre magányodba veszel!

A tudatlanság gyönyörgyönyörû...gyönyörû mindaddig, amíg rá nem jövünk. És akkor már nem a boldog homályfedte elképzeléseinkben fogunk élni, hanem a mardosó kíváncsiságban és a kétségekben, melyek örökre megválaszolatlannak tûnnek. És azt kívánod, bár maradtál volna vak a világra, bár ne gondoltál volna bele az élet valódi jelentésébe, mert akkor még minig az álmok pihepuha bölcsôje ringathatna álomba nap mint nap...